Evezősök a tengeren túl – Mačković Martin (University of California, Berkeley) - 1. rész

Miről szól az 'Evezősök a tengeren túl’ sorozatunk?

Az amerikai egyetemi evezés világa sokak számára izgalmas és vonzó, de kevesen láthatják belülről, milyen is valójában ott élni, tanulni és sportolni egyszerre. Sorozatunkban magyar evezősöket kérdezünk, akik jelenleg valamelyik amerikai egyetemen tanulnak/tanultak.

Mesélnek nekünk a felvételi folyamatról, az első benyomásokról, a kinti edzéskultúráról és a mindennapokról, mindenről, ami különbözik az itthon megszokottól. Célunk, hogy közelebb hozzuk az amerikai egyetemek világát a hazai evezős közösséghez, és inspirációt adjunk mindazoknak, akik hasonló útra készülnek.

Sorozatunk harmadik része rendhagyó lesz, Mackovic Martin vajdasági magyar barátunkat interjúvoltuk meg. Martin nemrég egy ezüstéremmel tért haza a shanghaji VB-ről, ezidáig két olimpián szerepelt.

Martin korábban számos sikert ért el, erről, illetve az ideáig vezető útról a közeljövőben egy podcast adásban fog mesélni nekünk. Addig viszont olvassátok el a beszámolóját, amelyet 10 éves távlatból ugyan, de nagyon részletesen és tanulságosan írt meg. A beszámoló hosszára tekintettel Martin összefoglalóját 2 részletben jelentetjük meg.

- Milyen volt az érkezés utáni időszak, hogyan emlékszel vissza erre?

Úgy emlékszem, hogy elég eseménydús volt az érkezés utáni időszak. Én 2014-ben kezdtem az egyetemen, és 2018-ban fejeztem, szóval ez már nem tegnap volt. Érdekesség, hogy nem voltam official visiten a kiutazás előtt, mert akkoriban teljesen lekötött az ifi, illetve U23-as válogatott evezés, és egyszerűen nem tudtuk időben megszervezni. Tudtam, hova megyek, de nem voltam száz százalékig biztos abban, mire számíthatok, hogyan fog kinézni az egész.

Körülbelül tíz nappal az iskola kezdete előtt utaztam ki. A sportoló diákoknak, vagyis a student athlete-eknek, külön bevezető hetük van, ami eltér a többi diák beiratkozási hetétől. Az elsőéves sportolók, az úgynevezett freshman athlete-ek, ilyenkor kapnak egy egyhetes orientációt, ahol bemutatják nekik az egyetemet, az edzőket, a létesítményeket, az órákat, mindent, ami az induláshoz kell.

Emlékszem, ez az időszak nagyon izgalmas volt. Persze a nyelv miatt eleinte kicsit nehezebb volt minden, de gyorsan belejöttem. Már az első napoktól sikerült barátokat szereznem, és onnantól tényleg nem volt megállás: beindult az iskola, elkezdődtek az edzések, és egyik dolog jött a másik után.

Az első év kicsit homályosan él bennem, mert rengeteg új élmény és inger ért egyszerre. Nagyon sok minden volt új, és egy kis kultúrsokk is ért, de ennek ellenére fantasztikus élmény volt. Őszintén, talán az elején egy kicsit többet is buliztam a kelleténél, de később visszavettem, és beállt a jó egyensúly.

Már az elejétől igyekeztem jó benyomást kelteni és maximálisan komolyan vettem az edzéseket és az iskolát is. Kellett egy kis idő, hogy belerázódjak, de viszonylag gyorsan ment. Ha az ember tudja, mit akar, és hajlandó küzdeni, akkor nagyon hamar megtalálja a helyét.

- Melyik egyetemre, milyen szakra jártál?

Végül a University of California, Berkeley-t választottam. Már fiatal koromban tudtam, hogy Amerikában szeretnék továbbtanulni, és felvettem a kapcsolatot több egyetemmel is. Kialakult egy szűkebb lista a komolyabb jelöltekről, de végül intuitív módon a szívem Berkeley felé húzott.

Tudtam, hogy ott Mike Teti az edző, akiről már korábban is sok jót hallottam, és úgy éreztem, hogy tőle rengeteget tanulhatnék. Abban az időben a University of Washington volt az ország legerősebb evezősprogramja, de valahogy nem vonzott annyira az esős seattle-i környezet, és az is szerepet játszott a döntésemben, hogy Berkeley egyfajta kihívást jelentett: egy történelmileg kiemelkedő, de épp akkoriban újraépülő csapat volt.

A Berkeley evezősprogramja rendkívül gazdag múltra tekint vissza. Háromszor képviselték csak az egyetem tanulói az amerikai válogatotatt és nyerték meg az olimpiát a 20. században. Mielőtt csatlakoztam is rendszeresen döntőztek, érmeket nyertek, de az országos bajnokságot nem nyertek 2010-óta. ( 2016-ban mi nyertünk megint) Úgy éreztem, hogy ez egy motiváló környezet lesz, ahol sokat fejlődhetek. 

Ami a tanulmányokat illeti, Amerikában az első két évben még nem kell eldönteni, milyen szakra specializálódik az ember, van idő több területbe is belekóstolni. Én eleinte többféle órát vettem fel, köztük szociológiát is. Már tanultam szociológiát otthon is, de ott valahogy nem érintett meg a téma. Berkeley-ben viszont teljesen más megközelítésben tanították, sokkal élvezetesebben, gondolatébresztőbben.

Végül annyira megtetszett, hogy szociológiából diplomáztam. Őszintén szólva az is szerepet játszott a választásban, hogy az evezés mellett nem akartam túl megterhelő szakot választani, hiszen az edzések rengeteg időt és energiát vittek el. Ugyanakkor a szociológia sokat adott nekem: megtanított máshogy gondolkodni, új nézőpontokat megérteni, még ha néha túlzottan is „filozofikus” irányba vitt el.

Utólag visszatekintve nagyon jó döntés volt, szakmailag és emberileg is sokat kaptam ettől az időszaktól, és teljesen megváltoztatta, ahogy a világra nézek.

- Hogyan néztek ki a mindennapok, hány edzésed volt, mennyi idő maradt a tanulásra?

Őszintén szólva a mindennapok elég hasonló ritmusban teltek, szinte katonás rendszerben. 

Minden reggel korán keltünk, általában 6 és 6:30 között, és mentünk evezni. A mi csapatunknál az volt a rendszer, hogy az egyetemről ki kellett utazni a vízre, mert nagyon kevés amerikai egyetem rendelkezik saját evezős létesítménnyel és vízzel közvetlenül a kampuszon. Nálunk a csapatból néhányan diákmunka keretében sofőrként dolgoztak, és kisbuszokkal vittek ki minket a vízhez.

Két helyszínen is tudtunk edzeni: az egyik egy gyönyörű vízi rezervátum volt a hegyekben, a másik pedig a híres San Francisco-öböl, ami elképesztő élmény volt. Reggel hét körül értünk le, 7-től 9-ig zajlott az edzés, majd visszatértünk a kampuszra. Ez volt a nap fő edzése, általában evezés különböző egységekben.

Edzés után szinte mindig együtt reggeliztünk a csapattal valamelyik egyetemi menzán. Ez is része volt a közösségi életnek. Ott beszélgettünk, barátkoztunk, és utána mindenki ment a maga óráira.

A tanulmányi nap nagyjából 10-től 16 óráig tartott. Mindenkinek saját órarendje volt, amit maga állíthatott össze, így voltak könnyebb és nehezebb napok is. Az üres órákban általában a könyvtárban tanultunk vagy olvastunk, sok időt töltöttünk a kampuszon.

Délutánonként heti háromszor volt második edzés ami  általában ergo edzés volt, illetve kondi. Ezeket az edzéseket már a kampuszon tartottuk, így nem kellett újra kimenni a vízre. A délutáni edzéseket több csoportra osztották az órarendekhez igazodva, így mindenki be tudja illeszteni a napjába.

Edzés után általában együtt vacsoráztunk, néha a menzán, néha otthon főztünk. Ezután maradt néhány óra tanulásra vagy kikapcsolódásra.

Hétköznap kedden és csütörtökön délután volt pihenő, míg szombaton egy reggeli hosszabb edzést tartottunk, vasárnap pedig mindig szabadnap volt.

Érdekesség, hogy az amerikai egyetemi sportban az NCAA-szabályok korlátozzák az edzések számát és időtartamát, így hivatalosan csak bizonyos óraszámig lehetett edzeni egy héten. Ez viszont jól is jött, mert így mindent be lehetett osztani: tanulni, sportolni, szórakozni és barátkozni. Az egész rendszer nagyon jól ki volt találva.

- Miben éreztél különbséget az otthoni környezeteddel szemben, mi volt más?

A legnagyobb különbséget abban éreztem, hogy kint az embereknek sokkal nagyobb terveik és céljaik vannak. Nemcsak a sportban, hanem általában az életben is. A hozzáállásuk alapvetően pozitívabb, ambiciózusabb. Úgy éreztem, hogy Amerikában az emberek sokkal többet akarnak az élettől, és ez az energia egyszerűen átragad az emberre.

Az is hatalmas különbség, hogy ott rengeteg lehetőség van a fejlődésre és a sikerre. Szerbiában vagy Magyarországon sokszor azt érzem, hogy az ember lehetőségei korlátozottabbak,  nehezebb előrelépni vagy kitörni bizonyos keretekből. Amerikában viszont mindenki valahogy abban nő fel, hogy bármit elérhet, ha elég keményen dolgozik érte.

Nagyon inspiráló volt olyan emberekkel találkozni, akik a világ minden részéről jöttek, különböző hátterű, de rendkívül tehetséges és céltudatos diákok. Nemcsak az evezős csapattársaimra gondolok, hanem más egyetemistákra is. Tényleg tele van az egész hely okos, motivált emberekkel, akik komolyan veszik az életüket és a céljaikat.

Érdekes volt megfigyelni, hogy ha az ember ilyen környezetben van, ahol mindenki előre akar haladni, az magával húz. Ez egyfajta pozitív spirál, ami folyamatosan felfelé visz, az ember maga is elkezd hasonlóképpen gondolkodni és viselkedni.

Kalifornia ráadásul különleges hely ebből a szempontból. Ott érezhető egy sajátos, liberális és nyitott szellemiség, ami a ’60–70-es évek hippi mozgalmainak örökségéből is táplálkozik. Ez a mentalitás még ma is jelen van a mindennapokban, és az egész egyetem atmoszféráját is áthatja.

Összességében ez az időszak karakterformáló élmény volt számomra. Megtanított másképp látni a világot és az embereket, és arra is, hogy mennyire fontos, milyen környezet vesz körül, mert az nagyon meghatározza, ki lesz belőlünk.

Hamarosan jövünk a 2. résszel, amelyben Martin arról mesél, mennyire érezte profinak a felkészítést, milyen kapcsolatai maradtak meg, milyen érzései vannak a kintmaradás opciójával kapcsolatban, illetve milyen tanulságokat vonna le az amerikai kaland kapcsán. 

Martin a Tengeren túl szolgáltatásával (https://www.tengerentul.com/)segít azoknak, akik kipróbálnák magukat egy ilyen jelentkezés kapcsán, de túl sok kérdőjelet, akadályt látnak a folyamat során.